Az előző nap este tervezett futást ismét megérzéseinkre hagyatkozva indítottuk. Nyolc órakor már a boltban kerestük a reggelinek valót a reggeli éhségérzet csillapítása és a futást megalapozandó energiabevitel végett. Az időjárás ezen a napon is napsütéssel kecsegtetett ezért az előző napi pírt a karokon naptejjel szerettük volna csillapítani. Persze nem találtunk, így elindultunk buszmegállót keresni ami elvisz minket a hegy lábához. Pár perc séta után egy forgalmas körforgalomnál megtaláltuk a helyes irányba igyekvő buszok megállóját és a második buszra szállva elindultunk Lucca felé. San Giuliano Terme után egy rövid szerpentint követően áthaladtunk egy hosszabb alagúton amely után hirtelen késztetést éreztünk a leszállásra. Santa Maria del Giudice faluban voltunk és kerestünk egy ösvényt vagy jelzést, hogy elinduljunk fel a hegyre. A házak között két helyi illető segítsége után meg is találtuk azt. Megérzéseink most sem csaltak, pont oda érkeztünk, ahová terveztük. Irány a gerinc, az első csúcs. Mint kiderült nem adta könnyen magát a Monte Faeta 830 m-es teteje. Az első majd' 4 kilométerünkön 830 m szintet küzdöttünk le.
A turistaút keresztezte több helyen a felfelé vezető dózer utat. Meredeken haladtunk felfelé, az ösvényeken sok sörétes patron hevert, jelezve, hogy a vadászélet itt elég forgalmas. Az erdészeti úton kis táblák jelezték, hogy itt bizony motorversenyt is rendeznek. gyorsan emelkedve haladtunk tovább és természetesen a jutalom nem maradhatott el a végén. Pazar kilátásban volt részünk körös-körül, és a távolban már látszottak a tornyok, a következő gerincen.
Meredek, köves ereszkedést követően egy kanyargó dózeren futottunk egészen a nyeregig, ahol egy ötös elágazásban találgattuk merre is menjünk tovább. Rövid frissítő után kissé emelkedve indultunk neki a következő etapnak, végig remek kilátással a környező falvakra illetve Pisa városára.
A szerpentin végén kiértünk egy aszfaltozott útra ahol tábla jelezte, hogy merre vezet a számunka kijelölt helyes út. Párszáz métert követően találtunk egy forrást, ami üdítően hatott a nagy melegben. A tábla szerint még kétszáz méter szint várt ránk a tetőig. A nap erősen tűzött, az út pora már ellepte a cipőinket. Újra elértük a műutat és még egy kili volt a tetőig. Hamar meghódítottuk a tetejét, ahol a RAI televíziónak volt egy hatalmas épülete. Mivel elég ipari volt a környék és a kilátást fák takarták, búcsút intettünk a 930 m magas csúcsnak és lefelé igyekeztünk a nyeregbe. Innen egy gyors eszemecserét követően észak felé vettük az irányt és már lassanként feltűntek az igazi toszkán tájak jellegzetességei. Lassan ereszkedtünk lefelé, élvezve a táj szépségét és a végig kitartó, szikrázó napsütést. Ruota falucska házait látva kedvünk lett volna rögtön a völgy felé venni az irányt, de tovább futottunk még a gerincen, meglátva egy dombon álló gyönyörű épületegyüttest. Bár az út nem ide vitt minket, nem lehetett okunk panaszra. Olajfák és szőlők között értük el Colle Di Compitot,
aznapi futásunk végét.
Egy régi templom melletti kútból frissültünk a fák árnyékában, majd szűk, kanyargós utcán sétáltunk le a helyi kocsmáig ami D'Angelo vezetett. Épp ebédeltek a helyiek, köztük a szemben lévő húsbolt hentesével. Itt a falon rögtön szembetűnt a régi lila ötszázas amiről kocsmárosunk tudta, hogy már régi pénz, de, hogy hogyan került oda azt már nem. Néhány sörrel egyensúlyba hoztuk a folyadékháztartásunkat és étel felől érdeklődtünk vendéglátónknál. Sajnálattal közölte, hogy kifogyott mindenből, ezért újabb sört szerettünk volna kérni. Ekkor jött kifelé éppen D'Angelo és kérdezte, hogy a kezében lévő penne illetve paradicsomos hal megfelel e nekünk szénhidrátpótlás gyanánt. Fél óra múlva bent ültünk a megterített asztalnál és jóízűen ettük a a rögtönzött tésztát. Házigazdánk még egy butélia fröccsöt is prezentált, illetve összeszedte a tányérokat. A villákat viszont előttünk hagyta, mert meglepetésként egy tál sült halat szolgált fel hasábburgonyával. Mindeközben kiderült szakácsunkról, hogy küzdősportokban jeleskedett a 80-90-es években, ezt a pocokon lévő kupák bizonyították, illetve a "grande" Milanban is megfordult mint focista. Persze a buszt lekéstük, viszont hihetetlen élményekkel lettünk gazdagabbak és ízelítőt kaptunk a helyiek vendégszeretetéből is.
Gyalog indultunk el a Lucca felé vezető úton ahol is a hentes jött felfelé háromkerekű Piaggoval,ismerősként üdvözölve minket. Két faluval később stopolni kezdtünk, nem sok sikerrel és kinéztünk egy príma kőházat illetve annak árnyékos oldalát hűsölésre amíg a buszunk megérkezik. Ekkor fékezett mellettünk egy Fiat Panda és vett fel minket. Bepréselődtünk a kicsiny autóba ahol sofőrünk mondta, hogy épp hazafelé tart a következő faluba, de szívesen elvisz minket a Luccába vezető főútig. Egy körforgalom után szálltunk ki nem messze a megállótól. A buszunk érkezéséig hátralévő időt egy fagylalt elfogyasztásával töltöttük. A felszálláskor a sofőr közölte, hogy sajnálja de elfogyott a buszjegy ezért most fizetés nélkül szíveskedjünk helyet foglalni a buszon.
Luccába érve az óvárosban a városfal mellett volt a pályaudvar ahol egy órát töltöttünk. Gyönyörű, nyüzsgő kisváros tele életvidám emberrel. Hazafelé a busz ablakából ismerősként üdvözöltük a hegyormokat amiket nem is olyan régen koptattunk futócipőinkkel, majd egy kis sétát követően a balkonon vacsorázva idéztük fel a napot. Utolsó esténken még tettünk egy rövid sétát a város központjában majd nyugovóra tértünk.
Visszautazásunk napján végigsétáltunk a mindig zsúfolt Piazza dei Miracolin és búcsút intettünk Pisa városának. Remek hangulatú futásokban volt részünk, gyönyörű tájakon, nagyszerű közegben.
Arrivederci Toscana!
