Retróbájk

Csörög a telefon, Izom van vonalban. "Akkor jövő hét hétfőn megyünk bringázni egyet, Ballával és Videóval már beszéltem..." Naokké! Három éve nem ültem bringán, sebaj jó buli lesz végtére is már olyan régen tervezünk egy kis tekerést.

Szarvaskőn már Izom vár minket, teljesen véletlenül mind a négyen ugyanazt a dzsekit vettük fel. Hűvös az idő bár a nap már szikrázóan süt. Ahogy elindulunk, rögtön érzem a bringa hiányát. Savasodik a láb, kiállok a nyeregből, próbálgatom, hogyan a legjobb. Szokni kell ismét a kétkerekűt. A manatszél az aszfalton ordítóan hideg, látszik a lehelet. Nem sokat időzünk a bitumenen, hamar kanyarodunk balra az erdőbe és egy kis emelkedő után máris elénk tárul jobb oldalról a Bükk vonulata. Dombok között tekerünk, siklik lefelé a bringa, régi érzések törnek elő. A kaptatók ülve nehezen mennek, ki kell állnom a nyeregből, hogy tartani tudjam a lépést a többiekkel. Időnként lemaradok, fényképezgetek, élvezem a táj szépségét, a természet csodáit. Az első faluban a bolt előtt ülve nosztalgiázunk régi tekeréseinkről, az aluTrekket egy összecsukható megkopott, bordó camping bringa mellé támasztom. Hamar telnek a kilométerek, a társaság remek, a hangulat a régi és a napsütés sem marad el.

A következő faluig hullámokon tekerünk át, kies mezőkön keresztül a puha erdei talajig mindenben van részünk. Ismeretlen számomra a terep hiszen most járok itt először, a kilátás a Bükkre pazar. Ahogy telik az idő mind nehezebb visszaülni a nyeregbe. A lábaim mintha ólomból lennének, kiállva tekerem a pedált. Támaszkodni sem a legjobb már, a lefelék után egyre jobban fájnak az ujjaim. Még sem panaszkodom, hiszen csodálatos a közeg, jó a hangulat. Nemsokára már a Siroki várat látjuk magunk előtt és az utolsó elnyújtott dózeren kapaszkodunk felfelé, elfog minket az "olyanmintha" érzés. Valóban olyan ez is mint a dózer felfelé Fehérkőre. A lejmenetben már hétvégi házak között száguldunk, hogy visszaérjünk az autókhoz, bezárván a kört amit már oly régen terveztünk. Köszönöm Izomnak, Ballának és Videónak a remek kerimbókázást. :)

Less Nándi Terepmaraton

Futni egy jót. Ezzel a gondolattal álltunk oda a rajthoz Cserépfalun a 44 km-es táv rajtjához. Nem dédelgettem álmokat azzal kapcsolatban, hogy jó időt fogok menni mert a héten kisebb megfázással küzdöttem, illetve már levezetésként tekintettem az előttem álló futásra. Szepivel megbeszéltük, hogy a csodálatos őszi időben kocogunk egy jót a Bükk ezen részén. A rajt csúszott valamennyit, utána hamar ráálltunk egy kényelmes tempóra. Ódorvárhoz felfelé utolértük Ebolát és Kerekes Csabit akik a túrát futották piánóban. Vissza lerobogtunk a Hór-völgybe és nemsokára Carlosék tűntek fel mögöttünk aki a hatvanas távon robogtak el mellettünk. Felkapaszkodtunk a Bányahegyi parkolóhoz majd a Török út felé, ahol egy kutyus szegődött mellénk és kísért minket egészen Imó-kőig. A Karthauzi kolostorig szinte végig lenyűgöző kilátásban volt részünk, élveztük is a futást. A második Ódorvári kaptató könnyedebben ment mint az első, itt elszakadtam Szepitől a felfelében, de a sors és a ponton lévők lustasága úgy hozta, hogy együtt érjünk célba. Egy 10-15 perces elkavarás után a Nyomó-hegy aljában értem utol és innen egy átrakott szalagnak hála egy szántást keresztezve értünk a célba 4:54-es idővel. A cél az öt órán belüli beérésvolt amit sikerült teljesíteni.

Jó futás volt, ahogyan azt elterveztem. Tanulságok persze itt is voltak a jövőre nézve, sokat kell még tapasztalni ahhoz, hogy megfelelően működjenek az előre eltervezett dolgok. Most jön egy kis szlovák tekergés, majd a Tortúra mintegy az év lezárásaként.

Elfogult vagyok ha a Bükkről van szó. Gyönyörű őszi erdő fogadott minket végig, a pálya ugyan ismeretlen volt de a helyek már ismerősek így az itiner megfelelő volt a számomra. Az ismeretlen részen természetesen már volt gubanc, de nem bántam mert a természet mint mindig, kárpótolt mindenért.

Futás a Zöld-tóhoz

Pünkösdre túrát terveztünk a Magas-Tátrába, így amikor rátaláltam erre a futóversenyre, ami a szlovák hegyifutó kupa egyik állomása, nem voltam rest regisztrálni. Elég rövid volt a táv ahhoz, hogy utána még túrázhassunk egyet. Majdnem két órával a rajt előtt értünk a parkolóba (Biela voda bus) ahonnan teljesítenünk kellett a 7,7 km-es távot 640 m szintemelkedéssel. Hárman vállalkoztunk rá magyarok, (Carlos, Balla és jómagam) hogy színesebbé tegyük a mezőnyt. Meglepően sokan voltak már akkor, gondoltam több mint száz induló lesz. Online regisztráltam így a nevezés hamar ment mivel külön fogadták a neten nevezőket. A 4 eurós nevezési díjért a rajtban pólót a célban üdítőt vagy sört illetve gulyást és tombolát kaptunk. Negyed órás bemelegítő futást követően végül háromszázan!! toporogtunk a rajtban hogy felfuthassunk a Zöldtavi házig. A nyolcvanas éveit taposó idős hölgytől a gyerekekig, a profi futóktól a sífutókig és bringásokig voltunk jelen a rajtpisztoly eldördülésére várva.

A polgármester rövid beszéde után elrajtoltunk. A tempó nem hazudtolta meg a Német Csabi által említettet, szóval hamar éreztem, hogy kevés az oxigén. Széles dózer úton futottunk a táv első felében, végig egyenletesen emelkedett. Hamar féltávhoz értünk ahol kis asztalokról vízzel kínáltak minket a frissítőpont emberei. Innen balra kanyarodtunk és beértünk egy szűkebb útra, a kövek közé. Itt éreztem először, hogy kezdek bemelegedni. Folyamatosan hagytam el az embereket a kövek között keresve közben a legjobb útvonalat. Amikor kiértünk a törpefenyők közé már tudtam, hogy nincs sok hátra és próbáltam beleerősíteni. A ház előtti lejtőn még előztem egyet, majd át a hídon, fel a kőből kirakott lépcsőkön át a célban voltam. Leállítottam az órám, valaki a kezembe nyomott egy pohár frissítőt és levegőért kapkodva álltam, majd lassan ráébredtem rájöttem, hogy vége. Negyvenhat és fél. Elégedett vagyok, mert amit terveztem azt teljesítettem.
Benyomások: Rövid volt. Ilyen tempónál még a szlovákok sem fáradnak el. Jó szervezés, hangulat és kiszolgálás. Jövőre is elindulok, ha tehetem.

Az eredmények:

1. Andrej Dlugosz 00:34:34
2. Konštantín Kocian 00:36:33
3. Jozef Urban 00:37:12
...
13. Karlowits Juhász Tamás 00:40:45
62. Berta Gábor 00:46:29
143. Balázs József 00:51:57


Ugyanezen kupa következő fordulója az Alacsony-Tátrában lesz: Jasna - Chopok, 6,2 km, 924m szint.

MBT 2011

Mátrabérc. Az első húsz kilométeren élveztem a futást. Túltettem magam a hihetetlenül magas pulzuson, még a lefelékben sem ment le. Nem tudom mi történ, az egész hét nehezen telt. Tehát rajt. Oroszlánvárig szépen haladtam, élveztem magam körül a tájat az embereket. A ponton a két Csabinál frissítő és irány a meredek. Innen kellemes tempóban haladtunk immár Téti Gabival és 2:40-re fent voltunk Kékesen. Töltöttem a kulacsra, ettem egy keveset és indultam is tovább. A lefelében már éreztem, hogy valami nem kerek és próbáltam koncentrálni az előttem álló feladatokra. Galyára is együtt értünk Gabival, itt már nem esett jól a futás felfelé, a jeladót is levettem, hogy kizárjam a magas pulzus által okozott rossz érzést. A gyönyörű tavaszi táj feledtette velem olykor a fáradságot és ilyenkor próbáltam futni. Ágasvárig volt egy holtpont amit a lefelé és a turistaháznál végzett nyújtás illetve gél orvosolt. Mátrakeresztesen már jó volt leülni pár percre. Nem volt túl őszinte a mosolyom de indulni kellett tovább. Mentünk hát fel a rettegett Muzslára és Csabinak igaza lett. Lehet itt remekül megfogni az előttünk futókat, de most a másik véglet történt. A "keresztesi Green Magma" távozott belőlem három felvonásban és pillanatokra kitűnően éreztem magam. A kilátás innen is pazar volt s a távolban látszott Kékes. A tetőn Szepi Gabi is felért ránk, így hát együtt indultunk el a cél felé. Szurdokpüspökiben már szinte "repültünk" a cél felé, és 7:39-nél csippant az óra.

Nagyon köszönöm mindenkinek a biztatást, a szurkolást és a segítséget a pontokon, jó érzés volt. Eltekintve a szenvedéstől, nagyon jól éreztem magam végig, remek társaságban (külön köszönet a Gabiknak :)) teljesíthettem életem első hosszabb terepfutó rendezvényét. Nagyon jó teszt volt számomra, tanulságos és motiváló a jövőre nézve. Sok mindenre keresem a választ egyelőre de úgy gondolom, hogy az idő és az újbóli tapasztalatok meghozzák majd a megvilágosodásom :).

Az úgy volt... (A.C.S., 3. rész)

Az előző nap este tervezett futást ismét megérzéseinkre hagyatkozva indítottuk. Nyolc órakor már a boltban kerestük a reggelinek valót a reggeli éhségérzet csillapítása és a futást megalapozandó energiabevitel végett. Az időjárás ezen a napon is napsütéssel kecsegtetett ezért az előző napi pírt a karokon naptejjel szerettük volna csillapítani. Persze nem találtunk, így elindultunk buszmegállót keresni ami elvisz minket a hegy lábához. Pár perc séta után egy forgalmas körforgalomnál megtaláltuk a helyes irányba igyekvő buszok megállóját és a második buszra szállva elindultunk Lucca felé. San Giuliano Terme után egy rövid szerpentint követően áthaladtunk egy hosszabb alagúton amely után hirtelen késztetést éreztünk a leszállásra. Santa Maria del Giudice faluban voltunk és kerestünk egy ösvényt vagy jelzést, hogy elinduljunk fel a hegyre. A házak között két helyi illető segítsége után meg is találtuk azt. Megérzéseink most sem csaltak, pont oda érkeztünk, ahová terveztük. Irány a gerinc, az első csúcs. Mint kiderült nem adta könnyen magát a Monte Faeta 830 m-es teteje. Az első majd' 4 kilométerünkön 830 m szintet küzdöttünk le.

A turistaút keresztezte több helyen a felfelé vezető dózer utat. Meredeken haladtunk felfelé, az ösvényeken sok sörétes patron hevert, jelezve, hogy a vadászélet itt elég forgalmas. Az erdészeti úton kis táblák jelezték, hogy itt bizony motorversenyt is rendeznek. gyorsan emelkedve haladtunk tovább és természetesen a jutalom nem maradhatott el a végén. Pazar kilátásban volt részünk körös-körül, és a távolban már látszottak a tornyok, a következő gerincen.

Meredek, köves ereszkedést követően egy kanyargó dózeren futottunk egészen a nyeregig, ahol egy ötös elágazásban találgattuk merre is menjünk tovább. Rövid frissítő után  kissé emelkedve indultunk neki a következő etapnak, végig remek kilátással a környező falvakra illetve Pisa városára.

A szerpentin végén kiértünk egy aszfaltozott útra ahol tábla jelezte, hogy merre vezet a számunka kijelölt helyes út. Párszáz métert követően találtunk egy forrást, ami üdítően hatott a nagy melegben. A tábla szerint még kétszáz méter szint várt ránk a tetőig. A nap erősen tűzött, az út pora már ellepte a cipőinket. Újra elértük a műutat és még egy kili volt a tetőig. Hamar meghódítottuk a tetejét, ahol a RAI televíziónak volt egy hatalmas épülete. Mivel elég ipari volt a környék és a kilátást fák takarták, búcsút intettünk a 930 m magas csúcsnak és lefelé igyekeztünk a nyeregbe. Innen egy gyors eszemecserét követően észak felé vettük az irányt és már lassanként feltűntek az igazi toszkán tájak jellegzetességei. Lassan ereszkedtünk lefelé, élvezve a táj szépségét és a végig kitartó, szikrázó napsütést. Ruota falucska házait látva kedvünk lett volna rögtön a völgy felé venni az irányt, de tovább futottunk még a gerincen, meglátva egy dombon álló gyönyörű épületegyüttest. Bár az út nem ide vitt minket, nem lehetett okunk panaszra. Olajfák és szőlők között értük el Colle Di Compitot, aznapi futásunk végét.

Egy régi templom melletti kútból frissültünk a fák árnyékában, majd szűk, kanyargós utcán sétáltunk le a helyi kocsmáig ami D'Angelo vezetett. Épp ebédeltek a helyiek, köztük a szemben lévő húsbolt hentesével. Itt a falon rögtön szembetűnt a régi lila ötszázas amiről kocsmárosunk tudta, hogy már régi pénz, de, hogy hogyan került oda azt már nem. Néhány sörrel egyensúlyba hoztuk a folyadékháztartásunkat és étel felől érdeklődtünk vendéglátónknál. Sajnálattal közölte, hogy kifogyott mindenből, ezért újabb sört szerettünk volna kérni. Ekkor jött kifelé éppen D'Angelo és kérdezte, hogy a kezében lévő penne illetve paradicsomos hal megfelel e nekünk szénhidrátpótlás gyanánt. Fél óra múlva bent ültünk a megterített asztalnál és jóízűen ettük a a rögtönzött tésztát. Házigazdánk még egy butélia fröccsöt is prezentált, illetve összeszedte a tányérokat. A villákat viszont előttünk hagyta, mert meglepetésként egy tál sült halat szolgált fel hasábburgonyával. Mindeközben kiderült szakácsunkról, hogy küzdősportokban jeleskedett a 80-90-es években, ezt a pocokon lévő kupák bizonyították, illetve a "grande" Milanban is megfordult mint focista. Persze a buszt lekéstük, viszont hihetetlen élményekkel lettünk gazdagabbak és ízelítőt kaptunk a helyiek vendégszeretetéből is.

Gyalog indultunk el a Lucca felé vezető úton ahol is a hentes jött felfelé háromkerekű Piaggoval,ismerősként üdvözölve minket. Két faluval később stopolni kezdtünk, nem sok sikerrel és kinéztünk egy príma kőházat illetve annak árnyékos oldalát hűsölésre amíg a buszunk megérkezik. Ekkor fékezett mellettünk egy Fiat Panda és vett fel minket. Bepréselődtünk a kicsiny autóba ahol sofőrünk mondta, hogy épp hazafelé tart a következő faluba, de szívesen elvisz minket a Luccába vezető főútig. Egy körforgalom után szálltunk ki nem messze a megállótól. A buszunk érkezéséig hátralévő időt egy fagylalt elfogyasztásával töltöttük. A felszálláskor a sofőr közölte, hogy sajnálja de elfogyott a buszjegy ezért most fizetés nélkül szíveskedjünk helyet foglalni a buszon.

Luccába érve az óvárosban a városfal mellett volt a pályaudvar ahol egy órát töltöttünk. Gyönyörű, nyüzsgő kisváros tele életvidám emberrel. Hazafelé a busz ablakából ismerősként üdvözöltük a hegyormokat amiket nem is olyan régen koptattunk futócipőinkkel, majd egy kis sétát követően a balkonon vacsorázva idéztük fel a napot. Utolsó esténken még tettünk egy rövid sétát a város központjában majd nyugovóra tértünk.

Visszautazásunk napján végigsétáltunk a mindig zsúfolt Piazza dei Miracolin és búcsút intettünk Pisa városának. Remek hangulatú futásokban volt részünk, gyönyörű tájakon, nagyszerű közegben.
Arrivederci Toscana!

Az úgy volt... (Elba trail, 2. rész)

Sötétség borul még Pisa városára mikor az óránk hajnali ötkor megcsörren. Ébresztő. Csendben készülődünk és nemsokára dideregve indulunk el a kihalt város utcáin keresztül a vasútállomás felé. Csak a szemetesek dolgoznak serényen, a hétvégét takarítják. Friss pékáru illat terjeng, de nem találjuk az illat forrását. A vasútállomáson szembesülünk a jó hírrel, hogy valóban akkor indul a vonatunk mikor azt terveztük. A jegyvásárlás után találunk egy pékséget és croissanokat reggelizünk a vonat indulásáig. A napfelkelte a vonaton ér minket, az úton ami majd' másfél órás, van időnk nézelődni. Érintjük a tengerpartot, nyugodt és sima a víz. Megérkezünk Piombinoba ahol egy pár perc bóklászás után útbaigazítást kérünk egy helyitől a komppal kapcsolatban. Kis kerülővel érjük el azt, és meglepően tapasztaljuk, hogy elég ipari a környék. A kikötő szomszédságában hatalmas gyár fekszik, ami ontja magából a füstöt, gőzt, port és ki tudja még mit. 

Az eredeti terven rögtön változtatunk mert sokat kellene várnunk a hajónkra, így egy korábbi járatot és egy másik városkát választunk. Irány Portoferraio, ahol Napoleon tengette sanyarú napjait egykoron. Lassan megtelik a "tutaj", a hajó belsejében a szokásos gépház szag, a fedélzeten szél és napsütés. Míg a többiek a hajóban bóbiskolnak, csinálok pár fotót és gyönyörködöm a tájban. Az egy órás hajóút hamar eltelik és máris kikötünk aznapi kiinduló pontunkon. Rövid ide-oda szaladgálás után ráérzünk a helyes irányra és útba ejtve egy boltot nekivágunk végre az "Elba trailnek". 

Kikocogunk a városból és egy enyhén emelkedő aszfalt úton haladunk felfelé. A harmadik elágazásnál találjuk meg a turistajelzést amit kerestünk. Meredeken emelkedik innen az aszfaltozott út ami egy remek kilátással rendelkező háznál egynyomos kanyargós ösvénybe vált át. Pár kilométer múlva elágazáshoz érünk, ahol ismét csak a megérzésekre hagyatkozva futunk tovább. Mint kiderül, nagyszerűen döntöttünk. Az irány és az ösvény a legjobb, a kilátás lenyűgöző. Nemsokára keresztezzük a sziget csücske felé vezető műutat, ahol országútisok csoportjával találkozunk. Innen a helyes irány dzsungelharcba torkollik, de rendületlenül haladunk tovább a kiszemelt úton. Egy-egy magasabb részre érve a kilátás néha minden irányba csodálatos, a tenger kékje erős kontrasztot alkot a part fehéres-sárgás szikláival és a sűrű zöld növényzettel. Sok sík szakasszal nem találkozunk, bár nem hosszúak az emelkedők és a lejtők, végig hullámzik. Az egyik felfelé végén egy kisebb turistacsoporttal találkozunk, akikről kiderül, hogy svájci nyugdíjasok. Amint felérünk rögtön nyújtják felénk az innivalót. Rövid beszélgetés után folytatjuk a "hullámzást" és robogunk is tovább a következő orom felé. Innen nagyszerű kilátás nyílik Portoferraio kikötőjére és a fallal körülvett óvárosra. Hosszabb lejtőzést követően egy dózer útra érünk aminek elején a helyi erdészek végzik a napi teendőiket. Még három montissal találkozunk a bányáig tartó kanyargós erdészeti úton. Sajnos a bányától aszfaltozott úton kell befutnunk a városba, de környék hangulata és a kilátás ami végigkísér, kárpótol minket. Aznapra tervezett körünk végén megcélozzuk az egyik helyi nagyobb boltot és folyadékpótlásba kezdünk.

Nagyszerű érzésekkel telve sétálunk vissza a kikötő felé ahonnan még az erődöt is útba ejtjük. Innen nagyszerű kilátás nyílik körbe a város körül, a belső kikötőre ahol halászhajók, csónakok, nagyobb yachtok és vitorlások parkolnak. Innen csodáljuk meg az óvárost, mert idő szűke miatt indulnunk kell vissza a komphoz ami visszavisz minket Piombinoba ahol betérve a boltba megvesszük a vacsorához a szükséges finomságokat, úgy mint a sajtok (pecorino, parmigiano-reggiano, mozzarella), olívakrém, olajos halak, paradicsom, vörösbor és a nagyon ízetlen helyi kenyér. A vasútállomáson rögtönzött tramezzini fogyasztással pótoljuk az elégetett kalóriákat a vonat indulásáig. Pisában már sötétben lépdelünk vissza a szállásunk felé a nyüzsgő város utcáin keresztül. Eközben pedig már a másnapot tervezzük, a várostól nem messze fekvő gerincen. Continua...

Az úgy volt, hogy... (1. rész)

Mivel mindig is szerettünk kint a természetben jönni-menni, így nem kellett sokat gondolkozni azon, hogy lecsapjunk négy igen kedvező árú fapados jegyre ami egészen Pisa városáig repített minket. Az igazsághoz hozzá tartozik az is persze, hogy első szándékból Nápolyt céloztuk meg és egy Vezúv futást, de mivel a repjegyek árai gyorsan változnak, így Pisa és a környező toszkán vidék vált úticélunkká. A szállásunkat a ferde toronytól nem messze sikerült lefoglalni. Az utazás napján hárman (Tomca, Balla és jómagam) vágtunk neki a kora reggeli napsütésben az M3-as autópálya 180 kilométerének, hogy csatlakozzunk Szabihoz és nekivágjunk a kalandos utazásunknak. Természetesen a repülőtérre menet derült ki, hogy minden kinyomtatott információ otthon pihent. A gépre várva már terveztük a következő napokat és így hamar a fedélzeten találtuk magunkat. Az út rövid volt és gyomorforgató a számomra. Az időjárás semmiben sem különbözött a miénktől, sőt a tenger felől érkező szél talán hűvösebbé is tette azt. 

A reptéri buszmegállóban a busz sofőrje konstatálta, hogy sem nála sem az automatában nincs jegy így szabad felszállásra bíztatott minket. Leszálltunk a Dóm-téren (Piazza dei Miracoli) és belevetettük magunkat a tömegbe, ahol rögtön szert tettünk egy sárga keretes napszeműre "háromért" ezzel is jobb kedvre derítve egy bevándorlót. Mivel információ hiányban szenvedtünk a szállásunk hollétével kapcsolatban, Szabi segítségül hívta a zsebre rakható technikát és máris a szálláscímmel gazdagabban mentünk az információs pontra, ahol nagyon gyorsan megmutatták a helyes irányt. A balkonról valóban kilátás nyílt a toronyra és nyugati fekvése révén még a nap lenyugvó sugarait is élvezhettük. A szállás nagyon egyszerű volt és tiszta, szóval panaszunk nem lehetett. Aznap délutánra nem volt más programunk mint nyakunkba venni a várost és kicsit körülnézni. Korábban kinéztünk egy hangulatos éttermet és rövid séta után be is ültünk várakozással telve éhesen. Sajnálatos módon a turizmusra szakosodott város éttermei nem nyújtják azt az autentikus olasz élményt amit az ember várna. Szóval a körítés sokkal jobb volt mint maga a kaja.

Kicsit elidőztünk még a téren, élveztük a nap melengető sugarait. Leheveredtünk a torony mellé és néztük a szűnni nem akaró tömeget. Az emberek nagy része fotóztatta magát a toronnyal, ami egy igazi pantomim előadást eredményezett. A Dóm-tér valóban gyönyörű, leszámítva az állandó tömeget. A fehér márványból épített harangtorony méltán jelképe a városnak (nagyon ferde), a dóm és a keresztelő kápolna pedig szintén lenyűgözi a látogatót. Egy négyzetkilométeren kb. 20 templom található, az utcák és a sikátorok igazi mediterrán hangulatban pompáznak, amihez ugyanúgy hozzátartozik a falfirka vagy a szemét. Illetve vicces, hogy az ami nálunk lerobbant épület arra ott azt mondanánk, hogy rusztikus... :). Robogók és bringák mindenfelé, a közlekedés egy rendezett káosz. Az autósok előzékenyek, bár egymásra azért dudálnak.
Visszatérve szállásunkra nekikezdtünk a másnapi program megszervezésének. Elba szigete volt a cél, ahová vonattal és komppal kellett eljutnunk. Sikeresen megterveztük az odajutásunkat és bíztunk benne, hogy az olasz vonat illetve kompközlekedés a szárnyai alá vesz minket. Izgalommal vártuk a másnapot és terveket szőve aludtunk bele az olasz éjszakába... Folytatása következik.